open

Marianne emlékkönyvébe

Marianne_total

A huszadik század fordulójától kezdve egészen a mai napig sok gyermek vezet emlékkönyvet, amelybe tanácsokat és emlékezetes eseményeket jegyeznek fel. A naplószerű kis könyvekbe az ismerősök és barátok örökzöld versikéket és aforizmákat írnak, vagy éppen kedves rajzokkal, skiccekkel üzennek a tulajdonosnak. 1922-ben, a később festőként ismertté vált, de akkor még csupán hét éves Gábor Marianne-nak is volt ilyen emlékkönyve. Marianne emlékkönyve Heltai Jenő ajándéka volt, aki az első oldalon így kezdte bejegyzését: “Akit az istenek szeretnek / Örökre meghagyják gyereknek”. A Heltai vers fent idézett sorai azóta számos kulturális kontextusban felbukkantak, Halász Judittól a Belga Ovi című számáig, a Marianne emlékkönyve című kiállítás kiindulópontját azonban az eredeti jelentésrétegek adják.

Gink Sári, Kortmann Járay Katalin és Mendreczky Karina vizsgálatának fókuszában az emberi és társadalmi önazonosságunk egyik záloga, a gyermekkori emlékezet, annak kifejezési formái és a befogadóra gyakorolt hatásai állnak. Az emlékezetnek számos formáját ismerjük; létezik kollektív, társadalmi, vagy történelmi emlékezet, de mind közül a személyes emlékezet az, amely leginkább meghatározza identitásunkat. Az emlékezeti tevékenység lehet önkéntelen, spontán (implicit) és lehet szándékos, tudatos (explicit) bevésés, megőrzés és felidézés. Az implicit felidézési mód főleg a begyakorolt készségek és az epizódikus emlékezet tulajdonsága: itt tároljuk személyes élményeinket, tapasztalatainkat. A kiállítás célja, hogy a térben felsorakoztatott elemek olyan implicit emlékeket idézzenek fel, amely a látogatók gyermekkorával kapcsolatosak. A gyermeki elmében a fantázia és valóság gyakran összekeveredhet. Sokszor ezek kibogozhatatlan keveréke szolgáltat bőséges termőtalajt a felnőtt művészi én számára az emlékezés alapú művészethez.

A PINCE kiállítóterében a sok elemből álló, ám mégis egyetlen helyspecifikus installációnak tekinthető tárgyegyüttes, az alkotók gyermek- és iskoláskoráig nyúl vissza, ugyanakkor a néző számára is jól ismert részleteket tartalmaz. A kiállítás egyik központi eleme a mindenki által ismert, “kishajós” emblémával ellátott, többszáz iskolai füzetből készült installáció. A kék (vonalas), a piros (kockás) és a zöld (sima) füzetekről azt azonban már valószínűleg kevesebben tudják, hogy Harmónia füzet néven az 1928-ban alapított és a mai napig működő Fűzfői Papírmanufaktúra termékei, amely generációk óta látja el írófelülettel az iskolásokat. A művészek arra kérik a látogatókat, hogy a kiállítás ideje alatt lépjenek ki a passzív befogadói pozícióból és névvel, vagy név nélkül ezekbe a füzetekbe írjanak, esetleg rajzoljanak le saját emlékeket, amelyeket a kiállítás egyes tárgyai, vagy akár összessége elevenített fel bennük.

A kiállítás másik meghatározó eleme az eredetileg az ‘50-es évekből származó vitrines szekrény-objekt. A nagymamáink nappalijából ismert politúrozott bútordarab a kiállítótérbe bekerülve merőben más értelmezést nyer. A restauráláson és teljes transzformáción átesett és újjászületett szekrény, egyfajta álomszerű ritkaság gyűjteményként, azaz „Kunst- und Wunderkammer”-ként jelenik meg, egyedi kivitelezésű és változatos anyagokból készült objektekkel és plasztikákkal megtöltve.

A rengeteg apró részletből álló kiállítás számos olyan elemet tartalmaz, amely bárkiben legalábbis ismerős, de akár meghatározó emlékeket idéz fel. Az Anker építőkocka, a házi készítésű hengerelt tapétaminta, a gyurmafigurák, vagy éppen a kiadvány mellékletét képező “sótartó” origami mind-mind olyan kreatív gyermekkori tapasztalatokhoz vezettek (és vezetnek), amelyek felnőttkorban komoly hatással, esetleg sorsfordító jelentőséggel bírhatnak.

A Marianne emlékkönyve című kiállítás legfontosabb kérdésfelvetése, hogy a gyermekkori tapasztalások és emlékek milyen közvetett és közvetlen hatással vannak felnőttkori létezésünkre, különösképp pedig a művészeti praxisra. A kiállítás tárgyai egyrészt visszakísérnek a kiállító művészek gyermekkori világába, másrészt pedig meginvitálják a látogatót, hogy maga is vegyen részt ebben a komplikált folyamatban, vagy akár váljon részesévé annak.

Munkáimban egy adott térrel, a térben megjelenő tárgyakkal – tér, tárgy és emlékezet viszonyával foglalkozom. Az emlékezés tereit és tárgyait mint egyfajta kulturális örökség manifesztumait, különböző hagyatékok, archívumok, archív rendszerek használatával hívom életre.

Ez a feldolgozás, rendszerezés, majd az ezeket követő átdolgozás, komponálás, valamint tér- és helyspecifikus vizuális tervezés olyan komplex kutatói és alkotói folyamat, amely szorosan összefügg az én-definíciók meghatározásával, identitásunk formálásával.

A vitrin alapfunkciójának – válogatott tárgyak zárt térbe helyezése – meghekkelésével, egy bútor átalakításával, terének megnyitásával olyan Wunderkammer-szerű mini-archívumot hoztunk létre, ahol gömbbe zárt emlékek, gyermekkori tárgyaink lenyomatai, átminősített struktúrái jelennek meg.

Számunkra fontos női atrribútumokat is életre keltünk; női mintáinkat, női szerepeinket számunkra meghatározó archetipikus nőalakok absztrahálásával, átminősítésével jelenítjük meg. A nőiséggel, a női művészettel való foglalkozás rendszeresen visszatérő motívum munkáimban. Doktori kutatásom egyik kiemelt iránya a magyar és nemzetközi divatszalonok vizsgálatán keresztül az egyik első magyar divatmárka heritage brand-ként való újraélesztése, többek között Rotschild Klára divatikon, egykori sztár-designer  életművének transzponálása a jelenkor társadalmi viszonyrendszerébe. Alakját miniatűr viaszbábként láthatjuk viszont a gyermekkori emlékeinket visszatükröző falfelületen.

Az értékfeltárás – értékátörökítés – értéknövelés hármasában egy korszak kultúrájának és gazdasági életének hatása és visszahatása az egyénre, olyan általános tapasztalat, amely a kollektív és a személyes emlékezet talaján feldolgozható és feltárható.